Kedvenc anekdotáim matematikusokról
Az alábbi anekdoták magyar fordítása többnyire tőlem származik, ezek minőségéért engem terhel a felelősség. Általában megadom az eredeti angol, francia vagy német szöveget is, emellett a legtöbb történet eredetével és szerzőjével kapcsolatban röviden megemlítek egy-két érdekességet. Egyelőre kevés anekdota olvasható itt, de megpróbálok idővel minél többet megosztani. Sajnos a legtöbb ilyen történet mindig valamilyen konkrét élethelyzet kapcsán jut eszembe, és aztán újra el is felejtem.
A nagy kísérletező, Michael Faraday (1791–1867) elbeszélése szerint az amerikai természettudós, feltaláló, politikus Benjamin Franklin (1706–1790), amikor egy-egy új felfedezés kapcsán megkérdezték tőle, hogy „Ez mire jó?”, akkor így válaszolt „Mire jó egy újszülött?”.
In 1817, when lecturing before private society in London on the element chlorine, Faraday thus expressed himself with reference to this question of utility. “Before leaving this subject, I will point out the history of this substance as an answer to those who are in the habit of saying to every new fact, ‘What is its use?’ Dr. Franklin says to such, ‘What is the use of an infant?’ The answer of the experimentalist is ‘Endeavour to make it useful’ When Scheel discovered this substance, it appered to have no use; it was in its infancy and useless state, but having grown up to maturity, witness its powers and see what endeavours to make it useful have done.”
[A történet két (megbízható forrásnak tűnő) helyen is olvasható, egyrészt Henry Bence Jones (1813–1873) angol kémikus 1870-ben megjelent The Life and Letters of Faraday könyvének első kötetében a 218. oldalon, valamint John Tyndall (1820–1893) ír fizikus 1868-ban megjelent Faraday as a Discoverer című könyvének 35. oldalán. Érdemes még elolvasni ezt a cikket is, amely részletesen tárgyalja ennek és a következő anekdotának az eredetét.]
A legenda szerint William Ewart Gladston (1809–1898) brit miniszterelnök egyszer megkérdezte a nagy kísérletező Michael Faradayt (1791–1867), hogy mégis mire jó az elektromágnesség? Faraday így válaszolt: „Egyszer ezért még adót fognak szedni.”
The Prime Minister is said to have asked Faraday what use of his discovery of electromagnetism might have. “Soon you will be able to tax it.”
[A történet minden bizonnyal csak legenda, nem történt meg. Egy kissé eltérő változatban olvasható William Edward Hartpole Lecky (1838–1903) ír történész 1896-ban megjelent Democracy and Liberty című könyvének xxxi. oldalán, azonban az eredetre vonatkozóan semmiféle utalást nem közöl a szerző. Én a történetet tréfásan úgy szoktam átkölteni, hogy amikor a hallgatók megkérdezik tőlem, miért kell valamilyen feleslegesnek látszó anyagrészt tanulni, akkor azt válaszolom, hogy „ebből egyszer még vizsgát fogtok tenni”.]
A legenda szerint James Clerk Maxwell (1830&ndasg;1879) egy előadás közben észrevette, hogy egy hallgató elszundikált, ezért felébresztette és azt kérdezte tőle „Fiatalember, mi az elektromosság?” “Szörnyen sajnálom professzor úr, tudtam a választ, de elfelejtettem.” Maxwell ekkor a következőt mondta az osztály felé fordulva: “Uraim, önök éppen a tudomány legnagyobb tragédiájának szemtanúi voltak. Az egyetlen ember, aki tudta, mi az elektromosság, elfelejtette.”
In Cambridge, they tell the following story about Maxwell: Maxwell was lecturing and, seeing a student dozing off, awakened him, asking, “Young man, what is electricity?” “I'm terribly sorry, sir,” the student replied, “I knew the answer but I have forgotten it.” Maxwell’s response to the class was, “Gentlemen, you have just witnessed the greatest tragedy in the history of science. The one person who knew what electricity is has forgotten it.”
[A történetet Peter G. Doyle és J. Laurie Snell amerikai matematikusok Random Walks and Electric Networks című kiváló könyvének 55–56. oldalain olvastam. Sajnos az eredetre vonatkozó információkat nem közöl, és az interneten én sem találtam.]
Egyszer Lord Kelvin (1824–1907) egy előadás közben a „matematikus” szót használta és ekkor megállt, majd azt kérdezte az osztálytól, „Tudják, hogy ki a matematikus?” Ekkor odalépett a táblához és felírta rá a következő formulát: integrál mínusz végtelentől plusz végtelenig exp(-x^2) egyenlő négyzetgyök π. Aztán az ujjával a képletre mutatott, majd az osztály felé fordulva így szólt: „Matematikus az, akinek ez éppen annyira nyilvánvaló, mint önöknek az, hogy kétszer kettő az négy. Lioville matematikus volt.” Ezután Lord Kelvin folytatta az előadást.
Once when lecturing in class Lord Kelvin used the word “mathematician” and then interrupting himself asked his class: “Do you know what a mathematician is?” Stepping to his blackboard he wrote upon it: integral from minus infinity to plus infinity of exp(-x^2)dx = sqrt(pi). Then putting his finger on what he had written, he turned to his class and said, “a mathematician is one to whom that is as obvious as that twice two makes four is to you. Liouville was a mathematician” Then he resumed his lecture.
[A történet Silvanus Phillips Thomson (1851–1916) 1910-ben megjelent The Life of William Thomson Baron Kelvin of Largs című könyvének 2. kötetében a 1139. oldal alján olvasható.]
A kiváló lengyel matematikus és pedagógus Hugo Steinhaus (1887–1972) élete legnagyobb matematikai felfedezésének Stefan Banach (1892–1945) matematikust tartotta. A felfedezés története nagyon érdekes. 1916-ban Steinhaus egy krakkói kertben sétált, miközben arra lett figyelmes, hogy valakik a Lebesgue-integrálról beszélgetnek (ez időtájt a Lebesgue-integrál még igencsak újdonságnak számított). Odament a fiatalokhoz, akik közül az egyik Banach volt (a másik kettő Otto Nikodym (1887–1974)). Steinhaus és Banach életre szóló szakmai együttműködése és barátsága ekkor kezdődött. A beszélgetés során Steinhaus elmesélte, hogy éppen egy Fourier-sorokkal kapcsolatos probléma foglalkoztatja. Banach pár nap múlva már elő is állt a megoldással, és ebből lett az első cikke.
In 1916, Hugo Steinhaus, who had been staying in Kraków for some time, was taking an evening walk in the Planty Gardens, when he unexpectedly heard someone utter the words “Lebesgue integral.”It turned out that two young men,Stefan Banach and Otto Nikodym, were sitting on a bench and talking about modern mathematics. Steinhaus joined the conversation. Banach and Nikodym told him that they often discussed mathematics and that they were frequently joined in their debates by a third friend, Witold Wilkosz. In the ensuing conversation, Steinhaus told them about a problem he had been working on, and after a few days Banach brought him a solution. This result was published 2 years later in a joint paper by Banach and Steinhaus in the Bulletin of the Academy of Arts and Sciences in Kraków; it was Banach’s first research paper. Steinhaus would often say later that his greatest mathematical discovery was Banach.
[A történet forrása: Banach in Kraków: A Case Reopened.]
A svájci matematikus Jacob Steiner (1796–1863) 18 éves koráig a szülei farmján dolgozott marhapásztorként. 14 éves koráig még írni és olvasni sem tudott, de aztán zseniális matematikus lett belőle, az egyik legnagyobb geométer. Egyszer egy hallgatót vizsgáztatott, aki jól láthatóan nem értette az anyagot. Mérgében Steiner a következőket mondta: „Uram, ez marhaság, és higgye el nekem, én aztán tudom, mi az, hogy marhaság.”
[Remélem, hogy mindenki értette a viccet, a történet természetesen nem igaz. Én Komornik Vilmostól hallottam már töbször, ő szokta mesélni.]
A legenda szerint egyszer a Trinity College egyik ebédlőasztalánál valaki a következőt kérdezte Godfrey Harold Hardytól: „ Úgy érti, Hardy, hogy ha én azt mondom, 2+2=5, akkor ebből bármilyen másik állítást be tud bizonyítani?” „Azt hiszem, igen” válaszolta Hardy. „Nos, akkor bizonyítsa be, hogy McTaggart a Pápa.” „Nos,” mondta Hardy, „ ha 2+2=5, akkor 5=4. Ha kivonunk 3-at, akkor 2=1. MacTaggart és a Pápa két személy, de kettő egyenlő eggyel, ezért McTaggart és a Pápa egyetlen személy.”
There is a story that emanates from the high table at Trinity that is instructive in this regard. G. H. Hardy, the pure mathematician—to whom I owe all that I know of pure mathematics—remarked on this remarkable fact, and some-one took him up from across the table and said, “Do you mean, Hardy, if I said that two and two make five that you could prove any other proposition you like?” Hardy said, “Yes, I think so.” “Well, then, prove that McTaggart is the Pope.” “Well,” said Hardy, “if two and two make five, then five is equal to four. If you subtract three, you will find that two is equal to one. McTaggart and the Pope are two; therefore, McTaggart and the Pope are one.” I gather it came rather quickly.
[A történet Ronald Aylmer Fisher The nature of probability című 1958-as cikkében olvasható.]