Kedvenc anekdotáim matematikusokról

Az alábbi anekdoták magyar fordítása többnyire tőlem származik, ezek minőségéért engem terhel a felelősség. Általában megadom az eredeti angol, francia vagy német szöveget is, emellett a legtöbb történet eredetével és szerzőjével kapcsolatban röviden megemlítek egy-két érdekességet. Egyelőre kevés anekdota olvasható itt, de megpróbálok idővel minél többet megosztani. Sajnos a legtöbb ilyen történet mindig valamilyen konkrét élethelyzet kapcsán jut eszembe, és aztán újra el is felejtem.


A nagy kísérletező, Michael Faraday (1791–1867) elbeszélése szerint az amerikai természettudós, feltaláló, politikus Benjamin Franklin (1706–1790), amikor egy-egy új felfedezés kapcsán megkérdezték tőle, hogy „Ez mire jó?”, akkor így válaszolt „Mire jó egy újszülött?”.

In 1817, when lecturing before private society in London on the element chlorine, Faraday thus expressed himself with reference to this question of utility. “Before leaving this subject, I will point out the history of this substance as an answer to those who are in the habit of saying to every new fact, ‘What is its use?’ Dr. Franklin says to such, ‘What is the use of an infant?’ The answer of the experimentalist is ‘Endeavour to make it useful’ When Scheel discovered this substance, it appered to have no use; it was in its infancy and useless state, but having grown up to maturity, witness its powers and see what endeavours to make it useful have done.”

[A történet két (megbízható forrásnak tűnő) helyen is olvasható, egyrészt Henry Bence Jones (1813–1873) angol kémikus 1870-ben megjelent The Life and Letters of Faraday könyvének első kötetében a 218. oldalon, valamint John Tyndall (1820–1893) ír fizikus 1868-ban megjelent Faraday as a Discoverer című könyvének 35. oldalán. Érdemes még elolvasni ezt a cikket is, amely részletesen tárgyalja ennek és a következő anekdotának az eredetét.]


A legenda szerint William Ewart Gladston (1809–1898) brit miniszterelnök egyszer megkérdezte a nagy kísérletező Michael Faradayt (1791–1867), hogy mégis mire jó az elektromágnesség? Faraday így válaszolt: „Egyszer ezért még adót fognak szedni.”

The Prime Minister is said to have asked Faraday what use of his discovery of electromagnetism might have. “Soon you will be able to tax it.”

[A történet minden bizonnyal csak legenda, nem történt meg. Egy kissé eltérő változatban olvasható William Edward Hartpole Lecky (1838–1903) ír történész 1896-ban megjelent Democracy and Liberty című könyvének xxxi. oldalán, azonban az eredetre vonatkozóan semmiféle utalást nem közöl a szerző. Én a történetet tréfásan úgy szoktam átkölteni, hogy amikor a hallgatók megkérdezik tőlem, miért kell valamilyen feleslegesnek látszó anyagrészt tanulni, akkor azt válaszolom, hogy „ebből egyszer még vizsgát fogtok tenni”.]


A legenda szerint James Clerk Maxwell (1830&ndasg;1879) egy előadás közben észrevette, hogy egy hallgató elszundikált, ezért felébresztette és azt kérdezte tőle „Fiatalember, mi az elektromosság?” “Szörnyen sajnálom professzor úr, tudtam a választ, de elfelejtettem.” Maxwell ekkor a következőt mondta az osztály felé fordulva: “Uraim, önök éppen a tudomány legnagyobb tragédiájának szemtanúi voltak. Az egyetlen ember, aki tudta, mi az elektromosság, elfelejtette.”

In Cambridge, they tell the following story about Maxwell: Maxwell was lecturing and, seeing a student dozing off, awakened him, asking, “Young man, what is electricity?” “I'm terribly sorry, sir,” the student replied, “I knew the answer but I have forgotten it.” Maxwell’s response to the class was, “Gentlemen, you have just witnessed the greatest tragedy in the history of science. The one person who knew what electricity is has forgotten it.”

[A történetet Peter G. Doyle és J. Laurie Snell amerikai matematikusok Random Walks and Electric Networks című kiváló könyvének 55–56. oldalain olvastam. Sajnos az eredetre vonatkozó információkat nem közöl, és az interneten én sem találtam.]


Egyszer Lord Kelvin (1824–1907) egy előadás közben a „matematikus” szót használta és ekkor megállt, majd azt kérdezte az osztálytól, „Tudják, hogy ki a matematikus?” Ekkor odalépett a táblához és felírta rá a következő formulát: integrál mínusz végtelentől plusz végtelenig exp(-x^2) egyenlő négyzetgyök π. Aztán az ujjával a képletre mutatott, majd az osztály felé fordulva így szólt: „Matematikus az, akinek ez éppen annyira nyilvánvaló, mint önöknek az, hogy kétszer kettő az négy. Lioville matematikus volt.” Ezután Lord Kelvin folytatta az előadást.

Once when lecturing in class Lord Kelvin used the word “mathematician” and then interrupting himself asked his class: “Do you know what a mathematician is?” Stepping to his blackboard he wrote upon it: integral from minus infinity to plus infinity of exp(-x^2)dx = sqrt(pi). Then putting his finger on what he had written, he turned to his class and said, “a mathematician is one to whom that is as obvious as that twice two makes four is to you. Liouville was a mathematician” Then he resumed his lecture.

[A történet Silvanus Phillips Thomson (1851–1916) 1910-ben megjelent The Life of William Thomson Baron Kelvin of Largs című könyvének 2. kötetében a 1139. oldal alján olvasható.]


A kiváló lengyel matematikus és pedagógus Hugo Steinhaus (1887–1972) élete legnagyobb matematikai felfedezésének Stefan Banach (1892–1945) matematikust tartotta. A felfedezés története nagyon érdekes. 1916-ban Steinhaus egy krakkói kertben sétált, miközben arra lett figyelmes, hogy valakik a Lebesgue-integrálról beszélgetnek (ezidőtájt a Lebesgue-integrál még igencsak újdonságnak számított). Odament a fiatalokhoz, akik közül az egyik Banach volt (a másik kettő Otto Nikodym (1887–1974) és Witold Wikosz (1891–1941)). Ekkor kezdődött Steinhaus és Banach életre szóló szakmai együttműködése és barátsága.

In 1916, in Kraków's Planty gardens, Banach encountered Professor Hugo Steinhaus, one of the renowned mathematicians of the time. According to Steinhaus, while he was strolling through the gardens he was surprised to overhear the term “Lebesgue measure” (Lebesgue integration was at the time still a fairly new idea in mathematics) and walked over to investigate. As a result he met Banach, as well as Otto Nikodym and Wilkosz. Steinhaus became fascinated with the self-taught young mathematician. The encounter resulted in a long-lasting collaboration and friendship. In fact, soon after the encounter Steinhaus invited Banach to solve some problems he had been working on but which had proven difficult. Banach solved them within a week and the two soon published their first joint work (On the Mean Convergence of Fourier Series). Steinhaus, Banach and Nikodym, along with several other Kraków mathematicians (Władysław Ślebodziński, Leon Chwistek, Jan Kroć, and Włodzimierz Stożek) also established a mathematical society, which eventually became the Polish Mathematical Society. The society was officially founded on April 2, 1919. It was also through Steinhaus that Banach met his future wife, Łucja Braus.

[A történet rengeteg helyen olvasható, lásd például a Wikipedia szócikkét. Itt található hivatkozás egy könyvre, amelyet sajnos nem tudtam elérni. Több helyen csak Nikodym nevét említik, mint akivel Banach mellett Steinhaus találkozott.]


A svájci matematikus Jacob Steiner (1796–1863) 18 éves koráig a szülei farmján dolgozott marhapásztorként. 14 éves koráig még írni és olvasni sem tudott, de aztán zseniális matematikus lett belőle, az egyik legnagyobb geométer. Egyszer egy hallgatót vizsgáztatott, aki jól láthatóan nem értette az anyagot. Mérgében Steiner a következőket mondta: „Uram, ez marhaság, és higgye el nekem, én aztán tudom, mi az, hogy marhaság.”

[Remélem, hogy mindenki értette a viccet, a történet természetesen nem igaz. Én Komornik Vilmostól hallottam már töbször, ő szokta mesélni.]


A legenda szerint egyszer a Trinity College egyik ebédlőasztalánál valaki a következőt kérdezte Godfrey Harold Hardytól: „ Úgy érti, Hardy, hogy ha én azt mondom, 2+2=5,   akkor ebből bármilyen másik állítást be tud bizonyítani?” „Azt hiszem, igen” válaszolta Hardy. „Nos, akkor bizonyítsa be, hogy McTaggart a Pápa.” „Nos,” mondta Hardy, „ ha 2+2=5, akkor 5=4. Ha kivonunk 3-at, akkor 2=1. MacTaggart és a Pápa két személy, de kettő egyenlő eggyel, ezért McTaggart és a Pápa egyetlen személy.”

There is a story that emanates from the high table at Trinity that is instructive in this regard. G. H. Hardy, the pure mathematician—to whom I owe all that I know of pure mathematics—remarked on this remarkable fact, and some-one took him up from across the table and said, ``Do you mean, Hardy, if I said that two and two make five that you could prove any other proposition you like?'' Hardy said, ``Yes, I think so.'' ``Well, then, prove that McTaggart is the Pope.'' ``Well,'' said Hardy, ``if two and two make five, then five is equal to four. If you subtract three, you will find that two is equal to one. McTaggart and the Pope are two; therefore, McTaggart and the Pope are one.'' I gather it came rather quickly.

[A történet Ronald Aylmer Fisher The nature of probability című 1958-as cikkében olvasható.]